Mostanában elég sokat utazok, pedig nagyon paranoid vagyok a metróban. Rettegek attól, hogy két megálló között megáll, vagy elromlik a fék. Többször lejátszódott már a fejemben. Az is, hogy mit fogok ez esetben tenni. Ezért ha felszállok, próbálok másra figyelni. Figyelem az embereket. Érdekes, nagyon érdekes dolgokat lát az ember, ha kinyitja a szemét. Ott van például az a vak néni. Mindenki odébb áll, segíti őt. Igen, mindenki. Fehér botja jelzi, hogy vak. Jó érzés látni, hogy  mennyi jó ember van. De tovább figyelek. Felszáll egy anyuka a fiával. Fiú hangoskodik, előre-hátra dől. Vékonyka fiú. Hangosan sorolja a megállókat. Anyuka szól neki, hogy halkabban, mert zavarjuk az utasokat. Kisfiú maga elé bámul, vagy a földre. Autista. Honnan tudom? Az én fiam is hasonló. Nem autista, de autisztikus. Az emberek reakcióját figyelem. Megvető tekintetek. Egyik másik hangosabban jelzi a nem tetszését. Például az a 60-70 év körüli házaspár oda is szól, hogy micsoda neveletlenség! Majd hangosabban! Nem hiszem el, az anyja meg csak nézi, egy-két pofon és helyre hozná! Anyuk elszégyelli magát. Látszik, hogy egyre feszültebb. Nem néz már semerre. Megsimogatja a fiát. Fiatalok felnéznek a hangzavarra az okos-telefonjukból. Majd teljes érdektelenséggel visszabújnak. Egy másik anyuka elhúzza mellőlük a gyermekét, majd odasúgja, gyere, menjünk innen. Anyuka megkönnyebbül, mindjárt leszállnak. Kinyílik az ajtó. Szinte levegőért kapkodva leszállnak, vége a rémperceknek. Még nézem őket. Megöleli a fiát, majd egy piszit nyom a homlokára és elsietnek. Felszáll a metróra egy kismama. Senki nem vesz tudomást róla. Eszembe jut, amikor nekem volt ekkora pocakom. Fiatal srác a napszemüvegéből felnéz, majd gyorsan vissza, hátha nem vette észre senki, hogy látta a kismamát. Inkább nyomkodja tovább a telefonját. Majd átadja a helyét egy 14 év körüli lány. Utazunk tovább. Ismét felkavaró társaság. Három 11-12 év körüli lány. Műköröm, magas sarkú, műszempilla, vérvörös száj, festett haj. Mindnek a kezében az okos-telefon, nem meglepő. Témájuk, a telefon számla, melyet a szülők fizetnek. Egymást próbálják felülmúlni. Az én számlám még soha nem volt 50.000 alatt, a másik az enyém is ekörül van, de anyám próbál befenyíteni,eredménytelenül!Hahaha...Végig fut az agyamon 50.000...atya úr isten! Hány napot dolgozok ezért! Valószínű anyuka is! Majd következő megálló. Ismét érzelmi sokk, felkavarás. Apuka felszáll a Down-os lányával. Leültek egy család mellé. A másik anyuka odasúgja a gyerekeknek, ne érjetek hozzá! Ott magamban zokogtam. Azt hiszi fertőző? Hihetetlen tévképzetek. Lassan végállomás. Ismét eltereltem a figyelmem a "metrópara"-ról. És szembesültem ma is a valósággal. Emberek, figyeljünk egymásra! Ne tiporjuk el azt, akit már az élet is megkínzott! Nyissuk ki a szemünket és segítsük egymást, lehet, hogy holnap mi leszünk a másik oldalon.